Nagy ajándék az élettől, hogy ismerhettem a Magyar Örökség-díjas Kemény Bertalant, aki három évtizedig foglalkozott településszervezéssel, s az ő nevéhez fűződik a falugondnoki intézmény létrehozása. Számos alkalommal jártam a külterületeket tanyagondnokokkal, akik a világ végén lakók számára az egyetlen kapcsot jelentik a külvilággal. Az ilyen riportutakon lehet érzékelni igazán a nyers magyar valóságot. Sokszor láttam mérhetetlen szegénységben élő, magukra hagyott embereket, s ha más meséli el, talán el sem hiszem, hogy korunkban ilyen sorsok is léteznek. Szatymazon tanyagondnokokkal jártuk a határt.

Még el sem indulok otthonról, amikor egyikük felhív:

– Ne jöjjön hét órára, mert nem lesz gyerekszállítás!

A megszorítások jegyében a szatymazi periférián élő óvodásokat és iskolásokat a tanév első napjától már nem szállítják iskolabusszal és tanyagondoki autókkal. Óriási a szülők felháborodása, hiszen mindezt az évnyitó előtti nap délutánján közölték velük. Én pedig szomorúan állapítom meg: miközben az emberekre egyre nagyobb teher hárul, s egyre többen szorulnak segítségre, addig az önkormányzatoknak vagy civil szervezeteknek is szűkülnek a lehetőségeik.

És ez csak egy a kényszerintézkedések közül.

Szatymaz Csongrád-Csanád megye harmadik legnagyobb községe, jelentős külterülettel. A településen hat tanyagondnok tevékenykedik, kettőt az önkormányzat alkalmaz, négyet a Szegedi Kistérségi Többcélú Társulás. Riportalanyaim a helyi gondozási központban várnak forró kávéval. Reggeli köreikből már megjöttek, az ebédkihordásig van még egy kis idejük.

Több mint tízéves tapasztalattal rendelkeznek, mindent megbeszélnek egymással, az évek során jó csapattá formálódtak. Néha a szabadidejüket is együtt töltik, a rendezvényeken óriáspalacsinta-sütéssel szoktak jótékonykodni. Reggel fél nyolctól délután fél négyig tart a „munkaidejük”, de sosincs kikapcsolva a telefonjuk. Szolgálatukat egyikük sem tekinti munkának. Ha kell, hajnalban indulnak, ha kell, éjszakáig úton vannak. Sokan élnek egyedül, betegen, kiszolgáltatottan a határban. Ha nem járnának hozzájuk a tanyagondnokok, lehetetlen helyzetbe kerülnének.

– A külterületi emberek életszínvonala egyre rosszabbá válik! – jelenti ki a nyugdíjba készülő Rózsa Zoltán, aki tizenkilenc évig volt tanyagondnok. – A fokozatos romlás egyik oka, hogy minden generáció más-más korban szocializálódott. Amikor én kezdtem, a lakosság több erőt érzett magában a gazdálkodáshoz. Délben vittem az ebédet, s alig lehetett becsalogatni őket a kertből, még nyolcvannyolc évesen is kapáltak. Nekik még fontos volt az ősöktől kapott örökség. Minden háznál hizlaltak disznót, tartottak lovat, tehenet, birkát is. Most legfeljebb egy kutyát vagy macskát látni az udvaron…

Borzák Tibor riportja az eredeti környezetében tovább olvasható: