A hatvanas években Huszka Lajos (1931-1989) történelem szakos tanár vezetésével egy jelentősebb kutatás indult be, aminek egyik fontos célkitűzése volt, hogy Vedres Istvánról (1765-1830) helyi adatokat gyűjtsenek, és felderítsék, hol állhatott a tanyája. Nem kell
írnom, hogy akkoriban már Vedres Istvánra itt Szatymazon senki sem emlékezett. Nem lehet
rajta csodálkozni, hisz 1830-ban már halott. 130-150 év távlatából nyomai is elenyésztek a
valamikori itteni működésének.
De ki volt Vedres István, akiről Szegeden középiskolát is elneveztek?
Egy felsővárosi szűrszabó gyermekeként 1765. szeptember 12-én látta meg a napvilágot.
Anyjának neve Sári Rozália volt. A szegedi iskolák elvégzése után a pesti
tudományegyetemen, az akkor induló mérnöki tanfolyamon szerez képesítést és hamarosan
a város „esküdt földmérője” lett. Mint mérnök, közgazdász, építész, szakíró, stb.- ként
tevékenykedett jó harminc éven át. Sokat tett Szeged város felvirágoztatásáért. A korabeli
szegedi házak építésének sokasága fűződik a nevéhez, még akkor is, ha azóta azok egy részét
lebontották. Hidak, gátak, csatornák, utak, vagy városháza, ispotály, templom, raktár, stb.
építésével nagy hatással volt az utókor további munkájára. A sok írása, ami közül is
kiemelkedik a „Tiszát a Dunával összve kaptsoló újj hajókázható tsatorna” tervét tartalmazó
könyvecske, irányt mutatott a jövendő nemzedéknek. Munkásságában városa
felvirágoztatásán túl, kitapintható a környék és az ország gazdasági helyzetének jobbító
szándéka. Írásaiból, tevékenységéből az is kiolvasható, hogy szoros volt a kapcsolata a
szatymazi tájjal. Erről tájékoztat bennünket 1825- ben kiadott egyik röpirata is: „A sivány
homokság használhatása” címszó alatt.
Írásában régies kifejezéssel a következő is olvasható (1808-ból):
„Az illyetén ellenvetőknek: bátran szemébe azt mondani,- Hogy: ő még a világ történeteinek,
és a természet munkálkodásának illendő esmeretére nem jutott: és sem a körülöttünk lévő
dolgoknak mivoltát, sem pedig az Emberi nemzetnek mostani állapottyát, annál inkább
tehetségét elegendő képpen nem esméri: következőképpen: arrúl még csak nem is
álmodozik, hogy Magyar Országban, főképp az Alföldön a Sivány Homokságok, üdővel: mint
a valóságos Arany bányák olly jövedelmük lehessenek. ”
Ebben világosan megfogalmazta a homokon folyó termelés jelentőségét a következő
időkre. Vásárolt is a homokos földből, annál is inkább, mivel ő volt a város részéről megbízva
annak eladásával. Mivel gyakorlatias ember volt, a felsővárosi fekete földek után következő
homokot (90 hold) megvásárolta. Vedres István jelölte ki véglegesen a posta útját is, így
nem csoda, hogy az ott szaladt el az ő általa megvásárolt homok mellett.
Nem tévedünk, ha azt véljük, hogy a jelenlegi Postakocsi csárda az ő terve alapján készült
és tulajdonát képezte. Bérbe adta, úgy üzemeltette. A posta állomás már 1805 előtt
létezhetett, mert hivatkozik rá a megépítendő csatorna tervében. A homoki gazdálkodásról
pedig írja: “a Gyümölcs-fákat szinte úgy lehet szaporítani, mind a vad fákat: Ezek: ha nem
nevekednek is olly szaporán, és ha nem nyőlnek is oly nagyra, mégis csak helyt állnak ők: és
az esztendőnként termő gyümölcsnek árával, az Erdei fák jövedelmét gyakran felül is
haladják.”
Vedres István 1830-ban bekövetkezett halála után az 1798-ban született Rozália leánya,
Korda Jánosné örökölte a birtokot, a Postakocsi csárdát és környékét. A Kordákról már
többet tudunk. Korda János (1788-1857) Vedres István gazdatisztjeként kezdte szegedi
munkásságát, majd meggazdagodva önállóságra tett szert. A posta épülete a hozzá tartozó
homokkal tulajdonába került. Mivel nem mindig sikerült a ráfizetéses postára bérlőt
találnia, ezért néha magát jelöli, meg mint postamester.
Korda János előrehaladott kora ellenére jelentős szerepet vállalt az 1848-49-es
szabadságharcban, amiért később lecsukták Neugebaudéban.
István fia, Vedres István unokája, aki a nagyapja keresztnevét örökölte, Világos után néhány
évet bujdosott, majd amikor kegyelmet kapott, a szatymazi postára került postamesternek.
Nem sokáig kellett ellátni ezt a munkát, mert a lovas posta napjai a vasút megindulása után
meg voltak számlálva.
A Szeged nevű gőzös által behúzott személyvonat, amely fél egy tájban gördült át
Szatymazon Szeged felé menve 1854. márc. 4-én, egy szombati napon, megváltoztatta a
postai küldemények útját is. A posta épülete és a hozzá tartozó birtok Korda Teréz (1821-
1876) hozományát gyarapította, amikor az Dáni Ferenc ügyvéd felesége lett. Dáni Ferencről
(1816-1883) annyit illik megemlíteni, hogy a város első főispánjává nevezték ki 1872-ben. A
választott polgármester fölé kinevezett Dáni Ferenc mindenki által szeretett személye a
kinevezés ellen tiltakozókat csillapította, a felháborodást csökkentette. 1878-ban a
főispánságról lemond és szatymazi birtokára vonul gazdálkodni. Dáni Ferencnek és Korda
Teréziának egyik leányuk Sarolta (1847-1924) volt, aki a birtokot örökölte, és aki 1865-ben
házasságot köt Polgár Lászlóval (1837-1917). Ez a Polgár László volt a szatymazi gazdakör
első vezetője1885-től 1895-ig.
A Vedres István féle tanyának és gazdaságnak így az öröklési sorrenden végig tekintve
nagyon világosan kiderül a holléte. Talán nehézséget az okozhatott, és az emlékezetből is
azért eshetett ki, mert az öröklés leány-ági formája alakult ki az utódlásnál. A leszármazottak
több mint 100 éven át tulajdonosai voltak a Vedres örökségnek.
Amikor a Postakocsi csárda előtt elhaladunk, gondoljunk arra, hogy több átalakítás és
felújítás ellenére Vedres István által megtervezett legalább 200 éves épülettel állunk
szembe. A híres építész munkáját dicséri, hogy az idő vasfoga nem bírt a falakkal. Ugyan van-
e ennél korosabb építmény a faluban?
(A Mi Lapunk 2003. szeptember)
