Július elsején indult el szegedi házától, és augusztus 18-án ér haza Jakab Győző, aki 49 nap alatt gyalogolja végig a Kékkört. A 2600 kilométeres túrán Jakab Győző naponta átlagosan 53 kilométert tett meg. Út Magányos Farkasa – Győző ezen a néven szerepel online felületein – a túra utolsó napján Szatymazra érkezik, ahol az utolsó pecsétjét délután 16 órakor a szatymazi vasútállomáson üti be a túrakönyvébe.
„Értékesítőként dolgozom egy németországi központú multinacionális vegyipari vállalatnál, a BASF-nél, ügyfelekhez járok, illetve otthonról, home office-ban dolgozom, a főnöknőm elengedett”
– válaszolta Jakab Győző a Narancsnak korábban arra a kérdésre, milyen munkahely az, ahonnan 49 napra el lehet jönni szabadságra.
– „Helyettesem nincs, de elhoztam a táblagépem, amelyet laptopként, csatolható billentyűzettel használok. Arról írom a weboldalam bejegyzéseit, és dolgozom is esténként. Épp beszéltük a feleségemmel, milyen könnyű lenne, ha valaki dolgozna egy kicsit helyettem…”
A 49 éves teljesítménytúrázó a túra első napján, július 1-jén szintén Szatymazon lépett az Országos Kéktúra nyomvonalára. Most a túra befejező napján is Szatyazon keresztül gyalogol.
Három és fél millió lépés, hét hét, megszámlálhatatlan emelkedő, fájdalom, öröm, remény, kétely és hála lesz mögöttem.
A nyitókép a túra első napján készült.
Itt online követheted, hogy éppen hol tart
Részlet a „Az Út Magányos Farkasa” 2026. július 17-ei blogbejegyzéséből
„Sokszor gondoltam ezen az úton arra, hogy miért csinálom mindezt. Talán erre nincs egyetlen válasz. De ma már azt is érzem, hogy minden hosszú útban benne vannak azok is, akiktől valaha megtanultunk járni. És amikor azt hisszük, hogy teljesen egyedül megyünk, néha éppen ők visznek tovább bennünket.
Holnap már emberek vesznek majd körül. Beszélgetések lesznek, találkozások, ölelések, az utolsó kilométerek. És valahol Szeged felé haladva egyszer csak véget ér ez a negyvenkilenc napos út. Ma azonban még csend van. Még előttem az út. Még hallom a saját lépteimet. És ma utoljára vagyok „Az Út Magányos Farkasa” úgy igazán, fizikailag is egyedül ezen az úton.
Mégsem érzem magányosnak magam. Mert van valaki, akit már nem tudok megölelni. Nem tudom felhívni. Nem tudom neki holnap elmesélni, hogy sikerült. Pedig talán neki szeretném az egyik legjobban elmondani. De valamiért azt érzem, hogy nincs is rá szükség…”
