Árvíz borítja Szegedet segélyüket köszönettel veszük ha vizíjárművekkel jönnek Szatymaz felé vegyék utjokat honnan csolnakon érhetnek ide. Pálfy F polgármester – ezt a táviratot  Pálfy Ferenc polgármester küldte az elöntött városból 1879. március 12-én.

Hogy miért lett az 1879-es szegedi nagyárvízkor hosszú hetekre ismét a város kikötője Szatymaz, arról  a helytörténeti írásokból következtethetünk. A következő szöveget Pálmai József A Szatymazi posta rövid története című írásából emeltük át.

Tudjuk, hogy jóval később, az 1879-es szegedi nagyárvíz idején, amikor nemcsak a várost, de a széles környékét is elöntötte a Tisza vize, a Szatymazra menekülő Dankó Pistát és nagybátyját a „Cserepes csárda” környékén (így hívták akkor a mai Postakocsi csárdát) tették ki a ladikból, és onnan gyalogoltak be Szatymazra, a mai vasúti átjáróig.
Dankó Pistáékat nem a vak véletlen sodorta a csárda mellé. A kormányos alighanem az évszázados, csaknem elfelejtett, akkoriban már alig használt, de az árvízkor újra megnyílt vízi úton vezette át a ladikját, tengernyi nádtól körülvéve.

De miért vitték épp a mai Postakocsi csárdáig őket, hiszen Jánosszállás partjait hamarabb elérték volna? 1752-től kezdetben heti egy alkalommal itt haladt a Pest és Temesvár közötti postajárat, levéllel, utasokkal. A Tisza szabályozása akkor még szóba sem került, így minden évben tavasszal vagy másfél hónapon át a postakocsi csak Szatymazig gurult, mert a víz miatt Szegedet megközelíteni kocsival nem lehetett (az 1700-as év második felében egyszer másfél évig tartott ez az állapot). Itt, Szatymaznál csónakba, ladikba ültek a postakocsi utasai, azzal vitték tovább őket Szegedre, illetve Szeged érintésével Újszegedre, ahol már várta őket a Temesvárra tartó postakocsi. Ez ugyanígy ment fordítva is, mert a Pest felé tartó utasokat a Tisza másik oldaláról, Szegedet érintve, vízen hozták ki ide, a későbbi postaállomás környékén várakozó postakocsihoz.

Ez volt az a tény, ami Vedres Istvánt arra ösztökélte. hogy ne csak az utat, a lovak által megtett kilométereket, hanem a „víz” okozta, évente ismétlődő akadályt is figyelembe vegye, és olyan helyre építse a postaállomást, ahol a zavartalan utas- és levélszállítás megoldható, mert ott van mellette a vízreszállás lehetősége, a szatymazi „kikötő”. Amikor a Tisza gátjai elkészültek, és megszűntek a Szatymazig nyúló évenkénti árvizek, a postaállomásnak ez a szerepe végleg eltűnt. A Postakocsi Csárda mögött egyébként ma is megvan az a lapos terület, ameddig a kormányosok a vízen keresztül szállították a tavaszi nagyvíz idején az árut és az embereket.

1879. március 12-én éjjel kettő órakor tört pusztító árvíz Szegedre, teljesen romba döntve a várost. A világszerte ismertté váló katasztrófa kiváltó oka elsősorban a Tisza felső szakaszának szabályozásából eredt, a folyó kanyarulatait ugyanis sok helyütt átvágták, a gyorsan lezúduló víz pedig az alsó, még szabályozatlan szakaszon nem tudott a kanyargós mederben elfolyni. A Tisza a felemás szabályozás miatt 1870-es évek során már többször fenyegetett katasztrófával – amit a város közelében Tiszába ömlő Maros is tetézett – de végül 1879-ben csapott le Szegedre.