Divatbemutató, de milyen! Merev tekintetű modellek helyett életvidám helybéli lányok és asszonyok. Csúcstervezők helyett pedig a szocializmus otthonainak jellemző ruhadarabja, az otthonka. Szatymazon nem csak az őszibarack termesztéséhez értenek, de ahhoz is, hogyan lehet marasztaló hangulatú fesztivált szervezni, ahol vendégek és vendéglátók is jól érzik magukat.
Olyan vagyok, mint Gerald Durrell mamája! Ha ő valahol jól érezte magát, kijelentette, hogy ott szeretne nyugodni. Ahol én jól érzem magam, rögtön azon kezdek gondolkodni, hogyan lehetne odaköltözni. Ezen kezdtem tűnődni Szatymazon is, ahol a széles utcák, a kertekben nyíló dáliák, kardvirágok, a kerékpárról köszöngetők, az összetartó, örömre szerződött közösség „möghozta” a kedvemet, hogy itt éljek. (Az IC is megáll, úgyhogy…) Békés alföldi táj, minden ismerős, hiszen nincs messze innen gyerekkorom paradicsoma, Kiskunhalas. Itt az ember meghallja a déli harangszót, a vadgalamb hangját, a kakas kukorékolását.
Hogy miért jöttünk? Mert a nem egészen ötezer lakosú községben Őszibarack-fesztivált és falunapot tartottak, és kitaláltak mellé valamit, ami a teljes magyar sajtót ide vonzotta, sőt, olyan látogatókat is, akik csupán a barack miatt talán nem jöttek volna. Ez a varázsszó az otthonka! Még májusban tették közzé a felhívást, hogy kiállítást szeretnének rendezni ezekből a ruhadarabokból, akinek van, küldje el. Több mint száz darab érkezett zömében a környékről, de olyan is volt, amit Győr mellől adtak postára.
A Dankó Pista Művelődési Ház udvarán lehet megnézni és megtapogatni a facsipesszel felfogatott otthonkákat. Igen, megtapogatni is érdemes, mert szó sincs arról, hogy mindegyik nejlonból lenne. Pedig anno, a hatvanas évek végén a lendületet kapó magyar műszálgyártás robbantotta ki az otthonkaforradalmat, ebből amúgy a Nők Lapja is kivette a részét szabásmintával és pártoló írásokkal. Egykori kollégáink leírták, milyen praktikus viselet, hogyan óvja a ruhát, olcsó, könnyen mosható, még vasalni sem kell. Legfeljebb néhány leeső gomb pótlása okozhat gondot.
Az itt kiakasztott darabok történetét is jó volna ismerni. Kié lehetett ez a viseltes kék otthonka? Alacsony termetű nőé, az biztos, aki csak végső esetben dobott ki bármit is, mert otthonkája zsebe fölött aprólékosan befoltozott egy láthatóan nagy lyukat. Egy másik narancsszínű darab zsebét ehhez képest kapkodó öltésekkel varrták vissza, vagyis a gyenge pont ezek alapján a két mindent elnyelő nagy zseb lehetett. A zsebek…! Mi mindent rejtettek a zsebkendőtől a befőzőgumin, hajcsaton és metszőollón át a kapukulcsig! A kiakasztott darabok színeit és mintáit is lehetetlen számba venni. Minden szín minden árnyalata létezett virágosban, pöttyösben, rombuszokkal. Az otthonka szinte kizárólag ujjatlan változatban készült, könnyű volt benne függönyt feltenni vagy lehajolva az ágy alá tolni a seprűt.
Sétálunk a sátrak között, a pestihez képest harmadáron veszünk mézédes barackot, letelepszünk egy lecsót főző baráti társaság mellé. Ilyenből itt nem egy és nem kettő van, ráadásul örömmel fogadnak bárkit. Az erdélyi testvérvárosból, Kibédről is jött egy különítmény, náluk micset lehet – nem venni, hanem enni. A pásztortarhonya és a birkapörkölt is ingyen van, ez a fesztivál nem a lehúzásról szól, nem is a gagyiról, csakis a jókedvről. Megkérdezzük, hol ihatnánk egy kávét, hát itt, felelik, és már főzik is. A vendégfogadásnak ezért a melegségéért nézünk egymásra a nap folyamán többször is: de jó, hogy eljöttünk!
– Szatymazon az ember otthonra lel, akár vendégként érkezik, akár beköltözik. Az az elvünk, hogy bátran legyünk formabontók. Úgy is lehet dolgozni, hogy közben jól érezzük magunkat. – Feketéné Bárkányi Ilona, a művelődési ház igazgatónője mindezt egy szalmabálára telepedve mondja, mindenféle intézményvezetői hivatalosság nélkül, boldogan figyelve a nyüzsgést. – Otthonka? Csak azt sajnálom, hogy nem az én ötletem volt. Amikor Attila bejött ezzel az irodámba, pár hónapja vezettem az intézményt, és gyorsan eldöntöttük: belevágunk. Akkor indult el ez a, ma már mondhatom, lavina. Az otthonka mindenkiben jó érzéseket kelt, szép emlékeket idéz, szeretik, örülnek neki. Vándorkiállítást is szeretnénk, a tápéi kolléganő már hívott is: Ici, tényleg ebben gondolkodtok? Mert mi is szeretnénk, ha elhoznátok. A modellek? Itt nagyon belevaló lányok, asszonyok élnek, csodás nőegyletünk van, népdalkörünk, közösségeink. Egy percig sem okozott nehézséget, amikor kitaláltuk, hogy nem csak megmutatjuk az otthonkákat, de divatbemutató is lesz.
